Monarch butterflies

 (text in ENG, HUN)

Monarch butterflies resting on a rock

  Last weekend we went to see one of nature`s wonders, here in Mexico: the Monarch butterflies. These Monarch butterflies (which are the only butterfly species who migrate by the way) fly over 3000 (!) kms from Canada to spend the winter in Mexico. But how do these small animals travel so far? How do they navigate? Well, Wiki gave me the answers: a normal butterfly`s average lifespan is two months. However, the generation that migrates, lives up to seven months or more by giving up reproduction. They start their migration around August and arrive to Mexico around November. They spend the winter in the Mexican forests and start their way back home at the end of March. However, none of them returns home... it is a one way journey for the monarchs. The monarchs spent the winter in Mexico start their way back, lay their eggs around Texas and die there. The second generation takes the relay and continue the way to Canada. However, as this generation is already a regenerative generation, they live for two months. So, they lay eggs again on the way in order for the next generations to go on. Actually, it is only the 3rd or 4th generation that arrives back to Canada. This post-generational journey is not only amazing, but also raises the question: "How do they come to Mexico (to the same forest) from year to year without knowing the way?". Birds might have a kind of compass in their brain, but butterflies don`t even have brain! Of course, there is no firm explanation for that, but it seems that these butterflies navigate with their antennae. "Their antennae contain cryptochrome, a photoreceptor protein that is sensitive to the violet-blue part of the spectrum. In the presence of violet or blue light it can function as a chemical compass, which tells the animal if it is aligned with the earths magnetic field."(from Wikipedia) So, that`s how they navigate. Still, it is a mystery for me, how these tiny butterflies that weight only a few grams can fly so far, against wind and rain.

The horse that took us to Sierra Chingua

  So, we took off early on Saturday to get to Angangueo before noon. Angangueo is about 200 kms from Mexico City, on the way to Morelia. The butterflies come to the woods of Angangueo and Valle de Bravo, and by looking at the map, they form a nice North-South line. At Angangueo, there are two sanctuaries, Sierra Chincua and El Rosario that can be easily reached. We first went to Sierra Chincua: we arrived at 9:30 (the ticket office should open at 9am but nobody was there, so we saved 35pesos each). It is about 3 kms climb in the woods to the monarchs, but there are horses that take you up (50 pesos for one way). We rode the horse and turned out, it was better that way, as the way up is not only steep, but very dusty, it would be a windpipe-killer to hike. As we were the first ones, first we didn`t find the way - we were strolling in the woods for about an hour, looking at the amazing view (the mountain is 3000meters high) and taking pictures of the many many forest flowers. But on the way back, we found more people and finally found the butterflies as well. First, it was just strange that some thick black things hang down from the pine trees, but getting close, it turned out they were all butterflies! In order to preserve the butterflies the way is closed not to get too close to the trees, but at Sierra Chincua there were some branches close enough to enjoy the monarchs. Also, as the sun comes out (it was cloudy that day), the butterflies start to fly around. It wasn`t blindingly shiny that day, but even so there were many butterflies flying in the air: it looked amazing! I don`t know if it is because they are exhausted or they are tame anyway, many butterflies flew around the people - landed on our heads, arms, legs.

A butterfly used my head to rest

Steam bubbling up from the water in Los Azufres

 After standing there astonished for hours, we headed to Los Azufres, where spa is famous. This was our first spa experience in Mexico, so we were excited. Los Azufres is about 70kms from Angangueo. We stayed in a lodge in the woods, next to the spa. The spa was very interesting: there are two muddy lakes/ponds with 38 C warm water. The mud in the pond is said to be good for the skin. The water is warm due to the vulcanic activity nearby - steam comes out of the soil around here. The temperature was 15 C, so the 38 C water felt nice. There was also a steam sauna, shower (with freezingly cold water), dressing room. All the buildings are patched up bungalows, but I think this rustiness was the beauty in this spa.

The tree branches are full with butterflies

  The next day, as Angangueo was on the way home, we went to see the other sanctuary, El Rosario. El Rosario was way more bigger (and more focused on tourists) than Sierra Chincua. Although El Rosario is the bigger and better advertised sanctuary, Sierra Chincua is easier to approach. (While Sierra Chincua is right along the road, we had to drive over 10kms on cobbled road...) From the parking lot, it is another 10-15 minute walk along souvenir shops to get to the woods - after buying the ticket (here it was 40 pesos), we could choose to go on foot (1.5kms) or on horse. We chose the horse again. :) El Rosario`s sanctuary is definitely bigger than Sierra Chincua: as we got to the monarchs, all the trees in front of us were packed with butterflies! I started to count the trees (just the ones we saw), but lost track at 50... and in one tree, there must have been millions of butterflies! The tree branches seemed close to break on the weight of the butterflies. (And as one butterfly must weight only a few grams, you can imagine, how much there must have been...) They were not only hanging from the branches, but were clinging to the treetrunks as well! It all looked like fish scales with the butterflies lining up next to each other. And as the sun came out, the branches looked like blossoming as the closed, grayish wings of the monarchs started to open and show their bright brown-orange wings. And the thousands of butterflies flying around in the valley really looked like orange snowflakes feather from the sky... it was beautiful!

Just a bit of the butterflies flying in sunshine

  Although the weather conditions were not perfect (it was mostly cloudy), it was a jaw-dropping journey for us. I`m sure we`ll visit the monarchs every year as long as we`re in Mexico!

(For more pics, click on the main title above!)

Monarch butterfly

  A hétvégén elmentünk megnézni nemcsak Mexikó, de a világ egyik legfantasztikusabb természeti csodáját: a danaisz lepkék vándorlását. A danaisz lepkék ugyanis Kanadából 3000 km-es utat megtéve, minden évben Mexikóba vándorolnak a telet átvészelni. Ez az egyetlen lepkefaj, amelyik a madarakhoz hasonlóan vándorol. De hogyan teszik meg ezek az apró állatok ezt a hatalmas utat? Mivel navigálnak? Ezekre a kérdésekre a Wikipedia adott választ: a lepkék átlag élettartama két hónap. Azonban a vándorló generáció elélhet akár hét hónapig is! A danaisz lepkék augusztus környékén hagyják el a kanadai erdőket és november környékén érnek Mexikóba. A telet a mexikói erdőkben töltik, majd március végén indulnak vissza Kanadába. Haza azonban soha nem térnek... Útközben peterakás után ugyanis elhullanak, és csak a következő generáció folytatja az utat észak felé. Ők sem érnek azonban vissza a kanadai erdőkbe, a rövid életük a peterakást követően véget ér. Csak a harmadik, vagy a negyedik generáció az, ami elér Kanadáig. A kör pedig kezdődik előröl. Vagyis, ez egy hatalmas, többgenerációs utazás a danaisz lepkék számára. De vajon hogyan tudják a lepkék, hova kell repülni, hogyan szállnak minden évbe ugyanabba az erdőbe, ahol elődeik is teleltek? Bár erre még nincs biztos válasz, a kutatók úgy gondolják, hogy a lepkék antennája a kulcs. Ez az antenna ugyanis egy olyan fényreceptor fehérjét (cryptochrome) tartalmaz, ami lila vagy kék fény hatására kémiai iránytűként működik, vagyis megmutatja a lepkének a föld mágneses mezejének irányát. Nekem azonban az ilyen tudományos magyarázat után is fantasztikus teljesitménynek tűnik, hogy egy ilyen picike, alig pár grammos lepke ilyen hatalmas utat tegyen meg "látatlanban", és ugyanoda, ugyanabba az erdőbe érkezzen meg több ezer kilométer után, mint az elődei. 

They come to the people - maybe they like our warm hands

  Szóval, ezeket a fantasztikus lényeket mentünk megnézni. Szombaton reggel korán indultunk, hogz még délelőtt odaérjünk a lepkékhez. Angangueo (a leghiresebb lepkerezervátum) Morelia felé, a fővárostól kb. 200 km-re van. Angangueoban két nagy rezervátum van, Sierra Chingua és El Rosario. Bár El Rosario nagyobb és hiresebb, mi Sierra Chinguát választottuk. Már fél 10 körül megérkeztünk a rezervátumba. Bár a jegyárusnak már 9-kor nyitva kellett volna lennie, még senki nem volt ott (mi voltunk az első érkezők), ezért megspóroltunk fejenként 35 pesot a belépőjegyen. Ezt fel is használtuk a lovakra pár méterrel odébb - a lepkékhez meredek (és nagyon poros) út vezet ugyanis, de ezt lóháton is meg lehet tenni. (Fejenként egy útra 50 pesoért.) Mi tehát lóra szálltunk és 15-20 perc múlva meg is érkeztünk a rezervátumba. De mivel mi voltunk az elsők, még senki nem volt az erdőben, ezért nem is tudtuk, merre kell menni - igy kóvályogtunk egy órácskát, és miután letörve (bár gyönyörű kilátással, jó reggelivel és sok virág fotójával gazdagodva) indultunk volna visszafelé, az úton sok embert láttunk, és végre ráleltünk a helyes útra. Először csak hatalmas, feketés-szürkés csimbókokat láttunk a fák ágain, amire először én azt hittem, valamilyen betegség vagy növény lehet. De közelebb érve megláttuk, hogy azok bizony millió és millió lepke az ágakon! A fenyő levelei nem is látszottak, annyi lepke csüngött rajtuk. Bár az út le volt zárva, hogy az emberek ne juthassanak közel a fákhoz és ne tapossák agyon a lepkéket, a közelben is voltak ágak, ahol a lepkék pihentek. Illetve, ahogy kisütött a nap (elég felhős volt aznap az idő), a lepkék felszálltak, hogy megmelegedjenek, igy a közelben is leszálltak - sokszor valakinek a fejére, karjára, lábára, vagy csak a közeli bokrokra. A látvány annyira lenyűgöző volt, hogy észre sem vettük, hogy több órája csodáltuk ezeket a lepkéket. 

Zoom of a branch

The mud is thought to be good for the skin (Los Azufres)

  Végül délután két óra körül indultunk el a szállásunkra, Los Azufres-be. Los Azufres a hőforrásáról hires. Ez volt az első alkalom, hogy Mexikóban fürdőbe mentünk, ezért már nagyon vártuk. A szállásunktól (egy jól felszerelt faház az erdő közepén) egy kilométerre volt a fürdő, könnyű volt megközeliteni. A fürdőt a hegy vulkáni tevékenysége melegiti - maga a fürdő két kisebb (iszapos) tóból áll, ami bár csak térdig ér, a talajból jövő gőzök 38 fokosra melegitik a vizet. A tóban levő iszap is jó a bőrnek, állitólag. A 15 fokos hőmérséklet mellett bizony jól esett a 38 fokos viz. Bár a viz nem mindenhol volt ugyanolyan hőmérsékletű, épp a melegebb pontok keresése volt élvezet. A tavon kivül volt még gőzszauna, öltöző és zuhanyzó (jéghideg vizzel) is. Ezek mind összetákolt faviskók voltak, de az egésznek épp ez a rusztikus, kicsit elhanyagolt hangulat adta meg a varázsát. 

A butterfly heading to land on a branch

  Vasárnap, mivel a hazaút Angangueo felé vezetett, gondoltuk, megnézzük a másik rezervátumot, El Rosariot is. Bár ez a nagyobb és felkapottabb lepkenéző hely, nehezebb megközeliteni. (Mig Sierra Chincua rögtön a főút mellett volt, El Rosariohoz kb. 10 km-en keresztül macskaköves úton kellett zötyögni.) Abból is látszik a hely kiépitettsége, hogy jó 10-15 perces sétával - mig az ember eljut a parkolóból a pénztárig - az úton egymás után állnak az ajándékboltok (bódék). A jegy megvétele után (itt már 40 peso egy jegy) itt is lehet választani a ló és a gyaloglás között. Bár itt az út felfelé rövidebb (kb. 1,5 km), de ugyanolyan meredek és poros. Mi itt is lóháton mentünk fel, majd onnét egy 5 perces rövid séta után megpillantottuk a lepkéket. El Rosario valóban sokkal nagyobb, mint Sierra Chincua volt. Csak azokat a fákat próbáltam megszámolni, amiket láttam (a fák völgyben vannak, ezért nem tudni, meddig folytatódnak), de igy is 50-nél feladtam. Hogy egy fán meg hány millió lepke lehet, ki tudja vajon? Mi csak annyit láttunk, hogy sokszor a fák törzsét is elboritják a lepkék, amitől mintha pikkelyes lenne a fa. A fa ágai pedig roskadoznak a lepkéktől. (Ha belegondolunk, hogy egy lepke talán 10 gramm lehet (?), egy kis képet kaphatunk, hogy vajon hány lepke kellhet ahhoz, hogy lehúzza az ágat.) És ahogy a nap kibújt, az ágak mintha kivirágoztak volna: a csukott szárnyukkal szürkés szinű lepkék kibontva szárnyaikat, barnás-narancssárgává változnak, ami úgy tűnik a fákon, mintha azok virágot bontanának. A levegő is megtelt a melegedni vágyó lepkék tömegével, ami miatt úgy tűnt, mintha narancssárga hópelyhek szállingóznának a levegőben... bár a hétvége inkább felhős volt, ezért nem volt tökéletes az időzités, de igy is feledhetetlen élmény volt látni ezt a hatalmas tömeget, amik ilyen hatalmas utat tettek meg, hogy itt töltsék a telet, Mexikóban.

El Rosario - the black "spots" are all butterflies

(További képekért kattints a főcimre!)